AUGUSZTUS 11. kedd

Unalmas az utunk? Na, akkor ezt figyeljétek! 

Reggel visszaeveztünk (egy hajóban négyen) a mohácsi határőrségre és átléptük a magyar határt. A magyar határőrök nagyon kedvesek, segítőkészek voltak. Amíg Judit intézte a papírokat, mi kapaszkodtunk egy lépcsőnél, egy ukrán tolóhajó mellett. Úgy éreztük magunkat, mint egy zsilipben. Mivel nagyon sütött a nap, átmentünk az ukrán hajó mellé. Edit nem értett egyet ezzel a manőverrel.  Egyszer csak megjelent egy határőr és őszinte megrökönyödéssel kérdezte : Hát maguk?!  Rájöttek kik vagyunk és hamarosan jött Judit is a papírokkal. 

Mohácsra egy rövid időre mehettünk be, mert el kell érni Vukovárt még ma. ( több, mint 110km). Na ez az, ami nem sikerült. 

A határt 1433 fkm-nél hagytuk el. Megfogadtuk, hogy kávézni már csak a horvát oldalon fogunk. De addig sokat kellett evezni. Eveztünk – eveztünk, csapkodtuk a böglyöket, de pont senki sem törődött velünk. Se a horvát határrendészet, se a horvát vízirendészet. Minket sem izgatott olyan nagyon. Addig, amíg kikötöttünk az első horvát településen (Batina) , ahol egy zord rendőr magához intett minket. Ékes angolsággal elmondta, nyista hely, big money. Így továbbmentünk. Két – három km-rel lejjebb, ugyanezen település alsó végén, valamilyen logika szerint, ott kötöttünk ki, ahol a legtöbb rendőrmotoros állt. A rendőrörsön egy újonc, fiatal, tapasztalatlan, angolul kevéssé tudó rendőröcske engedélyt adott, hogy ezen a szépen rendben tartott plázson táborozzunk. Nekiláttunk az esti rutinnak. Hirtelen egy rendőrautó kanyarodott a sátor mellé. Egy magyarul is beszélő rendőr kérdezte, mit keresünk itt. Monduk, hogy a kolléga megengedte, hogy itt legyünk. Ő telefonálni ment, Edit a lecsót készítette elő. Egyre több rendőrautó körözött körülöttünk, egyre többen szálltak ki belőle. Mi pedig békésen kavargattuk a lecsónkat. Edit egyre kisebb kockára vágta a hozzávalókat. Szerencsére a rendőrfőnök jól beszélt magyarul, így könnyebben megértettük egymást.

Minden rendőr segítőkész volt és a probléma megoldására törekedett. 

A probléma az, hogy kiléptünk Magyarországról, de Horvátországba belépni csak Vukováron lehet, ami Mohácstól 110 km és közben nem lehet partot érni. Így, itt most mi határsértők vagyunk. 

Próbáltak minket rávenni arra, hogy menjünk tovább. Főtt a lecsó, állt a sátor, dörgött az ég és kezdett sötétedni. Mi mondtuk, hogy nem megyünk sehová. Ők hosszasan tanakodtak, vitatkoztak. Patthelyzet alakult ki. Hiszen nem mehettünk tovább, de  a szabály szerint nem is köthettünk ki. Végül is nem tudtak mit csinálni velünk. Az előző műszak elsunnyogott, és egy új arc hozta vissza az igazolványainkat. Reggelig maradhatunk. De utána Vukovár! Nincs kikötés! 90 km. Ez teljesen lehetetlen. 

A lecsó finom volt. 

Kevés fotó készült, hiszen a rendőrökkel mégsem fényképezkedtünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük