Augusztus 14. péntek

Ma nem keltünk korán. Ücsörögtünk a Duna partján, meséltünk és kávéztunk. Aztán nekiindultunk. Dömi az 1327 fkm-es táblánál elgondolkodott, ha az 1299-es fkm tábláig megyünk, hogy evezhetünk 64 km-t? Gyorsan tisztáztuk, hogy csak 28 km áll előttünk. Rögtön letettük a lapátot. Pár kilométeren keresztül egy kacsa kísért minket. Kapott egy kevés száraz kenyeret. 

Később kikötöttünk egy kis falunál sörözni. A kocsma zárva volt, így a boltban ittuk meg a sörünket. A helyi kocsmatöltelékekkel beszélgetve. Az egyik részt vett a budapesti metró (delipu) építésében. Miután nagy rocker volt és nem ismerte a közeli Bácskapalánkáról származó Rúzsa Magdit, együtt meghallgattunk egy Rúzsa Magdi dalt. 

Tovább sétálva itt is láttuk a délszláv háború nyomait. 

Villámgyorsan leértünk Újlakra. A táborhely keresésénél fontos szempont volt, hogy a logisztikai menedzser és szállítmányozó le tudjon jönni a Duna partra a vontával. Fantasztikus helyet találtunk a bácskapalánkai stranddal szemben. 

Azonnal csobbantunk egyet. Látva a helyieket, akik lementek a lépcsőn és eltűntek a kanyarban, mi is követtük őket. A vízben lévő örvényt észleltük, de az erejét nem. Ezért a helyiek szórakoztatására egy örvényben hárman körbe forogtunk. Egy idő után nem mosolyogtak, hanem aggódni kezdek. Heves gesztikulálással mutatták, merre jöjjünk ki belőle. A Duna közepe felé lehetett kiszabadulni, mi pedig ösztönösen a part felé  úsztunk. Valószínűleg megszántak minket, mert elhívtak a következő körre. Ez kicsit hosszúra sikerült, közben az egyik fickóról kiderült, hogy hosszútávúszó. Egy km múlva egy tehén legelőn másztunk ki négykézláb az iszapban. Dömi félpár papucsa áldozatul esett, beleragadt a térdig erő iszapba. 

Szokásunkhoz híven az összes maradékot összefőztük vacsorára, ami Újlaki zöldséges tészta, salátával néven vonul be a gasztrotörténelembe. A receptért forduljatok  séfünkhöz, aki ” komoly pénzekért elalárulja a titkot”. 

A Duna csodálatos naplementével köszönt el tőlünk. 

Holnap megyünk haza. Tikit várjuk. 

A túra összegzése:

368 km- eveztünk

A túra alatt 3,5 m-t emelkedett a vízszint. 

Az emelkedés időszakában volt a leggyorsabb a víz. 

Legkevesebb kiszállóhely.

Legbékésebb táj.

Legkomplikáltabb határátlépés. 

Legtöbb halat ettük. 

Sosem látott es elgondolkodtató háborús nyomok. 

A legjobb étterem a kalocsai Kék Duna. 

Legjobb halsütöde Hartán a Gyürgencs. 

A legerősebb Edit, aki eltörte a lapátját. 

A legszúnyogosabb Adony. 

A legkülönlegesebb kávézó helyszín: Országházzal szemben a kenuban. 

A legrosszabb élmény a rendőri intézkedés és ébresztés Kiskőszegen. 

Augusztus 13. csütörtök

Hála a horvát rendőrségnek, ráéreztünk a korán kelés ízére, kivéve Judit. A varjak tartottak ébresztőt először. A Hitchock film jutott eszünkbe, olyan hangosan és  közel károgtak, hogy az már ijesztő volt. Kicsit később, hajszál pontosan hatkor a templom harangjai kezdtek zúgni. Nem volt mese, kelni kellett. Juditot ez az ébresztő rendkívül megviselte. Vízre szálltunk. A kávé és a tegnapi vacsora maradéka helyrebillenette a lelkivilágát. 

Útközben olvastunk a neten a délszláv háborúról. A falvak és Vukovár kapcsán némi képet kaptunk arról a sok szörnyűségről, amit annak idején csak a hírekből hallottunk. Döbbenetes volt számunkra. 

Eveztünk, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk. Le akartunk érni Vukovárra, hogy végre belépjünk Horvátországba, legálisan legyünk itt. 

Leértünk. Beléptünk. 

Most a város központjában, egy homokos strandon táborozunk. 

Besétáltunk a városba. Több emlékmű  és sok  épület őrzi a délszláv háború nyomait. A szétlőtt víztornyot meghagyták mementóként.  

A mai blogot egy nagyon hangulatos Duna parti bárban írjuk 😊

Augusztus 12. szerda

Reggel 6-kor ébresztő volt. A tegnapi rendőr csapkodta a sátrat és azt mondta, Go! Go! Egy darabig lapítottunk, nem akartuk meghallani a sátorcsapkodást. De fel kellett kelni. Hét órakor már vízen  voltunk, főztük a kávét. Nem jártunk rosszul, mert viszonylag hosszú út állt előttünk. Csendes vízen, bágyadt napsütésben haladtunk. Észre se vettük, hogy leeveztünk 20 km-t. Az 1400-as fkm körül a szerb oldalon Apatin  új ortodox temploma uralja a tájat. Nem történt semmi. Nincs part, nem lehet kiszállni, minden fürdésért meg kellett küzdeni. 

Délelőtt beszéltünk az Eszéki Konzulátussal. Ők megnyugtattak, hogy bárhol kiköthetünk, és a saját tempónkban haladhatunk Vukovár felé. Kaptunk egy éjjel – nappal hívható telefonszámot, ha segítségre lenne szükségünk. 

Így a “saját tempónkban”, 45 km után kikötöttünk Aljmason. Remek táborhelyet találtunk, kedves horvát szomszédokkal. Amikor besétáltunk, a pici hely meglepett minket  modern, különleges templomával és   helyi kis kocsmáival. A délszláv háború nyomait szomorúan vettük tudomásul, több emlékművet is találtunk. A falut 1991-ben porig rombolták a szerbek, a lakosság elmenekült. 1998-ban térhettek vissza. A Duna parti emlékhely azt az eseményt örökíti meg, amikor az elrabolt Mária szobrot az itt lakók hajóval visszahozták a szerbektől. Betérve a faluba katolikus szertartást láttunk. Mindenki a saját kis székével érkezett a szabadtéri misére. Nagy Boldogasszony napjának horvát jellegzetessége, hogy az ünnep előtti három napon minden este misével készülnek fel az ünnepre. 

Nagyon-nagyon éhesek voltunk. Betértünk egy igazi helyi kisvendéglőbe. Próbáltunk rendelni, ebben nagy segítségünkre volt Ica, Alsómocsoládról. A magyar hangra került elő. Éhesen soha ne rendeljetek! Mert mi éhesen megrendeltük az egész étlapot, aztán nem tudtuk megenni. Az étteremből hazagurultunk a sátorba.

AUGUSZTUS 11. kedd

Unalmas az utunk? Na, akkor ezt figyeljétek! 

Reggel visszaeveztünk (egy hajóban négyen) a mohácsi határőrségre és átléptük a magyar határt. A magyar határőrök nagyon kedvesek, segítőkészek voltak. Amíg Judit intézte a papírokat, mi kapaszkodtunk egy lépcsőnél, egy ukrán tolóhajó mellett. Úgy éreztük magunkat, mint egy zsilipben. Mivel nagyon sütött a nap, átmentünk az ukrán hajó mellé. Edit nem értett egyet ezzel a manőverrel.  Egyszer csak megjelent egy határőr és őszinte megrökönyödéssel kérdezte : Hát maguk?!  Rájöttek kik vagyunk és hamarosan jött Judit is a papírokkal. 

Mohácsra egy rövid időre mehettünk be, mert el kell érni Vukovárt még ma. ( több, mint 110km). Na ez az, ami nem sikerült. 

A határt 1433 fkm-nél hagytuk el. Megfogadtuk, hogy kávézni már csak a horvát oldalon fogunk. De addig sokat kellett evezni. Eveztünk – eveztünk, csapkodtuk a böglyöket, de pont senki sem törődött velünk. Se a horvát határrendészet, se a horvát vízirendészet. Minket sem izgatott olyan nagyon. Addig, amíg kikötöttünk az első horvát településen (Batina) , ahol egy zord rendőr magához intett minket. Ékes angolsággal elmondta, nyista hely, big money. Így továbbmentünk. Két – három km-rel lejjebb, ugyanezen település alsó végén, valamilyen logika szerint, ott kötöttünk ki, ahol a legtöbb rendőrmotoros állt. A rendőrörsön egy újonc, fiatal, tapasztalatlan, angolul kevéssé tudó rendőröcske engedélyt adott, hogy ezen a szépen rendben tartott plázson táborozzunk. Nekiláttunk az esti rutinnak. Hirtelen egy rendőrautó kanyarodott a sátor mellé. Egy magyarul is beszélő rendőr kérdezte, mit keresünk itt. Monduk, hogy a kolléga megengedte, hogy itt legyünk. Ő telefonálni ment, Edit a lecsót készítette elő. Egyre több rendőrautó körözött körülöttünk, egyre többen szálltak ki belőle. Mi pedig békésen kavargattuk a lecsónkat. Edit egyre kisebb kockára vágta a hozzávalókat. Szerencsére a rendőrfőnök jól beszélt magyarul, így könnyebben megértettük egymást.

Minden rendőr segítőkész volt és a probléma megoldására törekedett. 

A probléma az, hogy kiléptünk Magyarországról, de Horvátországba belépni csak Vukováron lehet, ami Mohácstól 110 km és közben nem lehet partot érni. Így, itt most mi határsértők vagyunk. 

Próbáltak minket rávenni arra, hogy menjünk tovább. Főtt a lecsó, állt a sátor, dörgött az ég és kezdett sötétedni. Mi mondtuk, hogy nem megyünk sehová. Ők hosszasan tanakodtak, vitatkoztak. Patthelyzet alakult ki. Hiszen nem mehettünk tovább, de  a szabály szerint nem is köthettünk ki. Végül is nem tudtak mit csinálni velünk. Az előző műszak elsunnyogott, és egy új arc hozta vissza az igazolványainkat. Reggelig maradhatunk. De utána Vukovár! Nincs kikötés! 90 km. Ez teljesen lehetetlen. 

A lecsó finom volt. 

Kevés fotó készült, hiszen a rendőrökkel mégsem fényképezkedtünk.

AUGUSZTUS 10. hétfő

Már este tudtuk, hogy reggelre szörnyű tragédia ér minket. Elfogyott a kávénk. Ezért volt, aki aludni sem tudott. (Edit). Így aztán reggel egy bajai kávézóban kezdtünk, Éva nélkül, aki ott maradt olvasni a sátornál. “És még jól is érezte magát.” Mi hárman bementünk Bajára. Életet leheltetünk Judit telefonjába, feltöltöttük a készleteinket. Nem lepődtünk meg, amikor Juditot magára hagytuk és beszédült egy ruházati boltba. Természetesen shoppingolt. Aztán minket is belevitt a jóba. Mi is bevásároltunk. Sőt Edit még egy szoknyát is felpróbált. Persze, amikor visszatértünk, Éva megfelelő kritikával illetett minket. 

Gyors összecuccolás után indultunk Mohácsra. Mert nekünk MOHÁCS kell. 

Olyan tempóban eveztünk és dalolásztunk, hogy majdnem lemaradtunk a kiléptetésről. Lizát elrejtettük és Judit bement intézni a kilépést. Lizának nincs itt az útlevele, először Dömi ülése  alá gyömöszöltük, ahonnan mindig kikukucskált, majd egy zsákba dugtuk. Sajnos nem tudtuk a határátlépést elintézni, mert a kilépés után rövid idő múlva be is kell lépni Horvátországba. Így lejjebb a strandon kikötöttünk és holnap reggel felevezünk a rendőrséghez. 

Ma Éva főzött egy isteni paprikás krumplit. Mosogatás közben egy hód látogatott meg minket. Hatalmas egy állat volt. 

Holnap elhagyjuk Magyarországot. A tervek szerint, persze. 

AUGUSZTUS 9. Vasárnap

Nagyon jót aludtunk, csend volt, béke és nyugalom. A vonat sem jött szerencsére, mert az asztalkánk a vonatsínen állt. Gyors vízi reggeli után beeveztünk a Rezéti ágba. A magas víznél könnyen haladtunk az elején, de később a meleg  megrekedt, nehezen elviselhetővé vált. A forróságban nem láttunk állatokat, csak néhány hal ijesztett meg minket. Ez a belső ág 16 km volt és nem folyt a víz. Hamarosan leértünk Bajára. A Sugovicán vertünk sátrat. 

A további útunk óráról órára változik. Nem véletlen, hogy a mottónk: Bárhogy lesz, úgy lesz. 

Tegnap este beizítottuk a gyerekeinket, hogy vegyenek nekünk vonatjegyet Passauba. Mert azt találtuk ki, hogy mivel hétfőn leérünk Mohácsra és van még időnk, felmegyünk Passauba és biciklizünk Bécsig. Még Évát is meggyőztük, hogy ezt élvezni fogja. Azt azért mégse, de jönnie kell. Még este szólt Máté, hogy csak személyesen lehet nemzetközi jegyet venni. Így ez a program kiesett. A következő ötletünk reggel, az Ipoly volt. Két nap az Ipolyon, aztán Szobtól haza Szentendrére. Mire Bajára értünk változott a terv. Továbbmegyünk a horvát oldalon Vukovárig. Ez van ma este😊

Azt, hogy holnap mi lesz, azt nem tudjuk, csak az a biztos, hogy megyünk. 

Találtunk még egy aktuális dalt, annak örüljetek, hogy nem halljátok az előadást. A dal Bojtorján együttes: Még nem tudom, hol alszom ma éjjel, a holnap még olyan szörnyen messze van…. 

AUGUSZTUS 8. Szombat

Egész éjjel nem aludtunk. Hajnalig tartó mulatság volt valahol a parton nagyon hangos zenével. Így elég meggyötörten ébredtünk.

 A víz tovább emelkedett kb.egy métert. 

Egy esslingeni német pár férfi tagja megszólított minket, azzal, hogy a felesége tudni szeretné, hogy honnan hová megyünk. Leesett az álluk, amikor meghallották a történetünket. Ők két hetet töltenek Magyarországon, keresztül-kasul bejárva azt. Ez egy biztonságos hely, azért jöttek ide – mondták. 

Egy rövid evezés után, amikor éppen reggelizni akartunk, észrevettük a fajszi kompot, ahol a nagy melegben csobbanni akartunk. De itt egy gusztusos kis büfé volt ott. Remek táborhely lett volna és itt zene sem lett volna, ha tegnap továbbjövünk. Itt megszólított minket egy öreg, hippinek kinéző bácsi (aki velünk egyidős). Jól ismerte ezt a környéket, igy sok hasznos információval látott el bennünket. 

Aztán nem történt semmi. Csak a halőr figyelmeztetett a magas vízállásra. A Sió torkolatot figyelve egyszer csak előttünk termett az öreg hippi. A motorcsónakjával elénk vágtatott es egy jéghideg fröccsre hívott meg minket a nyaralójába, a Boni fok nevű helyre. Barátságos, családias környezetben házias sütemény hegyek, jéghideg rozé fröccs várt minket. Találkoztunk Ludmillával, a hét éves lúddal, aki a család kedvence. Dini, a hippi azt mondta, hogy ő minden éjjel két libával alszik. Kellemes társalgás után elköszöntünk. Itt táborozunk Gemenc szélén, a kisvasút állomásán (1495 km). Saját strandunk van, saját szúnyog rajunk és végre konzerv káposztát ehettünk.

AUGUSZTUS 7. péntek

Arra panaszkodtok, hogy száraz, unalmas a blog. Még is, mit akartok? Akadjunk fel egy bóján? Úsztassuk el a hajókat? Boruljunk fel? Nem elég, hogy egy két méteres árhullámon lovagolunk. Úszni nem tudunk, csak csorogni. Ha elkap a víz, nincs visszaút. Nektek Mohács kell? Mert nekünk Mohács kell. Egyébként tényleg nem történt semmi.

A reggeli kávé után, mielőtt lebontottuk a sátrat, még egy fél órát ültünk a megáradt Duna  partján, jókat röhögcséltünk egy francia motoros páron. Az egyikőjük függőágyat rakott fel magának este, ami reggelre beleért a vízbe. A sátordíjat szedő néni megkérdezte, meddig megyünk, mire  elénekeltük vele együtt az idei túra mottójának választott   Koncz Zsuzsa slágert: “Ahogy lesz úgy lesz, A jövőt nem sejthetem, A sors keze rejtelem. Ahogy lesz, úgy lesz.” Ma amúgy is dalos kedvünkben voltunk, mert  a vízreszállás után kánonban, négy szólamban elénekeltük a Pál Kata Péter jó reggeltet. Egy kicsit eveztünk és a Vörös ingesek kerültek sorra, utána a Mi vagyunk a grund.😊😊

Megérkeztünk Paksra. Kikötöttünk Paks alsón, középsőn és felsőn.  5kmen belül háromszor szálltunk ki különböző okok miatt. Mint pl fürdés, vásárlás és emlékmű megtekintés. A paksi kajak klubnál felállított szobor az 1887 – es kompbaleset áldozataira emlékszik, amikor a túlterhelt komp 250 zarándokkal a fedélzetén felborult és mindenki vízbe fulladt.

A víz folyamatosan emelkedik, egyre nehezebb fürdő – és sátorhelyet találni, ezért olyan helyen kell táboroznunk, ahol kiépített üdülőtelep van. Itt olyan magasságban vagyunk, ahol az áradás miatt biztonságban lehetünk az emelkedő víztől. 

Kalocsánál a Meszes parton táborozunk. Itt megtaláltuk a túra eddigi csúcs gasztronómiai élményét a Kék Duna étteremben. Jó szívvel ajánljuk mindenkinek, érdemes kipróbálni. A változatosság kedvéért halat ettünk. Judit ma se evett halat és holnap se fog. 

Minden alkalommal, amikor megkérdezik az úticélunkat, kissé hitetlenkedve, irigykedve és elismerően tekintenek ránk. 

Ha most ennyit írtunk a semmiről, akkor holnap, ha történik valami, még többet fogunk. 😂

AUGUSZTUS 6.. csütörtök

Éjszaka megint esett. Reggelre szerencsére megint elállt, mint eddig mindig. Összecihelődtünk és elindultunk egy városnézésre. Azt gondoltuk, nem lesz különösebb látnivaló, de tévedtünk. Egy kellemes, hangulatos kis várost találtunk. Felmentünk a várba, ahol láthatóan sok török kori emlék volt. Ez egy régi település, mindig dunai átkelő hely volt, stratégiailag fontos helyen, ezért a történelem viharai alaposan megtépázták.

Amint a helyiek ígérték, 80 cm-rel emelkedett meg a Duna. De hajóink biztonságos helyen voltak lekötve a kis öbölben. 

Dél lett, mire tovább indultunk. Ekkor találkoztunk azzal a leányfalusi csapattal, akikkel hétfő óta kerülgetjük, előzgetjük egymást. Hartán újra összeakadtunk velük. Ők Bajáig szeretnének szombatig lejutni. De ők is megevezték a Duna  alsó szakaszát, bringával a felsőt. Mi nem sietünk ennyire, mivel csak Mohácsig mehetünk és rengeteg időnk van. Mi itt is maradtunk Hartán (1546km), mert finom halat akartunk enni a Gyürgencs hal sütőnél. Tényleg emlékezetesen finom volt. Harcsát ettünk. 

AUGUSZTUS 5. szerda

Egész éjjel esett. És most is esik😭

Reggel elaludtunk, 9kor ébredtünk fel. Sietve bontottunk sátrat, mert a szúnyogok ettek minket. Így már 11kor vizen is voltunk. Áteveztünk a túloldali fürdőszobába és a túrai napirend szerint délben már reggeliztünk, ebben a tempóban menekülve az árhullám elől. Sose ér utol. 😊

Mindannyiunkat úgy engedtek el, hogy vigyázzunk magunkra. Nincs mire, nincs hajó forgalom, csend béke nyugalom. Az eddigi utunk legsimább része. 

Kevés kultúr programról tudunk beszámolni. Dunavecse mellett eveztünk el, ahol a kislak állt a nagy Duna menetében. 

 A menetrend szerinti eső elől táborhelyet kerestünk már Dunaföldvárnál (1561 km) Az első jó jó, de sz… r volt. Iszapos. Éppen visszaszálltunk, amikor Judit (Sasszem klinikának köszönhetően) észrevett egy kajak négyest egy vonta tetején. Akkor itt egy kajak-kenu klub lehet. Picit továbbevezve meg is találtuk a helyi Polgárőrséget. A helyi polgárőrök magyar szokás szerint pálinkával fogadtak minket. Oda vissza kinálgattuk egymást. És ez eltartott egy darabig. Análkától eltorzult az arcuk. De azért minden lecsúszott. A barátságos fogadtatás következtében kulcsunk lett egy igazi fürdőszobához. Most mindjárt indulunk vacsorázni, ajánlották a helyi halász csárdát. Szép, rendben tartott sétány van Duna parton. Érdekes emlék táblákat találtunk. Például több, mint 14 000 db palacsintát sütöttek egy alkalommal, megtudtuk, hogy ahol lakunk azt úgy hívják, ‘Aztakeservit Bázis”, és nem hittünk a szemünknek, amikor egy hatalmas vörös csillagos sarló kalapácsos emlékműbe botlottunk. Keringtünk körülötte, csócsáltuk minden oldalról, de az volt. Ma reggel megkérdeztük vendéglátónkat, ő elmondta, hogy a város öregjei nem engedték elbontani, mondván ez a múltjuk része. Pár méterre mellette egy életszerű Első világháborús emlékmű volt sok helyi hősi halált halt férfi nevével.